… ennyi idő telt el a két fénykép között. Oh, nehogy azt higgyétek, hogy ez egy temetési beszéd. épp ellenkezőleg – az ÉLET ünneplése.
Amikor elkészült a montázs, pont nálam volt a lányom a barátnőivel és még ők is rácsodálkoztak – ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a remény és bizalom a jövő felé. De honnan is?
Azt szokták mondani, hogy a nő akkor gyönyörű, ha belülről csillog. Azt gondoljuk, hogy ez magától történik, és jön a szép herceg fehér lovon és jól megment bennünket … leginkább saját magunktól.
A rossz hír – nem jön, a jó hír – mégiscsak „meg tudunk mentődni” de saját magunk által. Ezt a munkát senki nem végzi el helyettünk. Várhatunk a hercegre, a világra …, lehetünk a mindennek is az áldozata, de a nap végén oda jutunk, hogy döntést kell hoznunk. Csináljuk vagy nem csináljuk? Változtatunk vagy maradunk? Mi irányítjuk az életünket vagy mások irányítanak bennünket? A magunk életét éljünk vagy azt, amit ránk szab a környezetünk? Áldozatok maradunk vagy az életünk hősévé válunk?
A helyzet az, kb. 40 éves korig a test kompenzál, igyekszik tartani magát. Mindaz, ami a lelkünkben zajlik, az nem igazán látszik kívülről. Még egészen jól tudjuk palástolni a valódi helyzetet – őszintén szólva, nem csak a világ elől, hanem saját magunk elől is.
40 éves kor után viszont már ez egyre kevésbé megy és kb. 50 körül be tud ütni a sz@r. (Bocsánat, néha szoktam csúnyán beszélni. Főleg akkor, ha ennek jelentősége van.) És ha még akkor sem változtatunk, akkor 56 +/- el is kezd kidőlni a szőnyeg alól. 40 körül még csak kisebb betegségek ütik fel a fejüket, 50 után aztán el kezdenek a testi jelek szaporodni. Mert a test soha nem hazudik – csak az a kérdés, hallgatunk- e rá?
De ki is az, aki 40 körül el kezd kopogtatni, és ha nem történik semmi, akkor 50 felett el kezd vadul dörömbölni az ajtón? Hát az a kisgyerek, aki bennünk él. Aki annak idején a játékba merülve építette a homokvárát és nem érdekelte, ha szétrúgták, mert sokkal szebb lett a következő – több toronnyal és még várárok is volt hozzá. Aki törött kézzel tanult meg biciklizni, mászott fel a fára, aki beszélt a virágokhoz és a kezére szálltak a pillangók, aki felépítette a Hold-rakétát és halált megvető bátorsággal küzdött meg a hétfejű sárkánnyal. Szóval ő a kreativitásunk. Ha ismeritek a Tarot kártyát, akkor ő a „Bolond”, aki mindig képes felállni és újra kezdeni, megvalósítja az ötleteit még akkor is, ha a környezete őrültnek nevezi.
Én 2018-ban, 49 évesen vágtam bele az új kalandba, aminek egy mérföldköve ez a két kép. „Igen”-t mondtam magamra és ezzel a bennem élő kislányra. Ez volt a 0. pont. Innen kezdődött a kemény munka, ami még ma is tart – minden egyes napot azzal kezdek, hogy leülök mélyen lélegezni, magamra koncentrálni és elmondom a mantrám. Gondoskodom a testemről – odafigyelek az étkezésemre, jó minőségű ételt eszem, és hetente többször jógázom. Függetlenül attól mi történt aznap, minden egyes napért hálás vagyok – átgondolom, hogy mi volt jó és mit tanultam, hogy azt másnap már másképp csináljam. Megtanultam nem bemenni „ugyanazokba az utcákba”, és mint egy aikido-s, elhajolok a felesleges viták elől.
Szóval eltelt 54 év és most már 5 hónap és jól vagyunk. Az a kislány, aki bennem él, számíthat rám, hallgatok a szavaira és szeretem megvalósítani az ötleteit. És mi a hab tortán? Ő is imádja a kávét és időről időre megajándékozzuk magunkat egy krémessel vagy pisztáciás-málnás sajttortával.
p.s.: Kedves Nők, emlékezzetek! A nő akkor ragyog, ha belülről ragyog! Kérdezzétek meg a kislányt, aki bennetek él, hogy mire van szüksége? Mit szeretne csinálni? ÉS figyeljetek rá nagyon nagyon!