Ha tetszik, ha nem, a kommunikáció mindig két oldalú – „Értem, amit mondasz” és „Érted, amit mondok”. Ahhoz, hogy jól tudjunk erre a két mondatra figyelemmel kommunikálni, elengedhetetlen, hogy ismerjük magunkat. Nemcsak felületesen, hanem őszintén és mélyen, nemcsak a fényes oldalunkat dicsőítve, hanem őszintén ránézve a saját árnyoldalunkra is.
Az „árnyékoldal” kifejezést Carl Jung pszichoanalitikus tette népszerűvé. nem szeretjük bevallani, de mindannyiunknak van árnyék-énünk. Ez általában önmagunk azon részeiből áll, amelyeket elfogadhatatlannak tartunk. Sok ember számára ez olyan dolgokat jelent, mint az irigység, a düh, a lustaság, a kegyetlenség. A legtöbb embernek, van egy tisztességes elképzelése saját magáról, értékeiről, van egy erkölcsi rendszere a helyesnek ítélt viselkedési szabályok összességéről. Ezt teljesen fel tudja borítani az árnyoldal árnyviselkedése vagy árnyérzelme mert nem illik össze a megalkotott önképpel. Így elfogadhatatlan a tudat számára.
Az elfogadhatatlansága miatt, amikor az árnyék-én megjelenik, gyakran az „elfogadhatatlannak” látszó tulajdonságot egy másik emberben látunk meg kivetítve, tükörként. Ilyenkor hajlamosak vagyunk mások kemény megítélésére, kritizálására, különösen, ha ezek az ítéletek impulzusból fakadnak. Ez a kivetülés gyakran hibáztatásban jelenik meg, ahol gyakran a helyzet „áldozatának” érezzük magunkat. Tehát az árnyoldalunkat először elutasítjuk, majd kivetítjük.
Az önismereti munkánk alatt előbb utóbb elő fog jönni a kérdés: HOGYAN SZABADULJAK MEG AZ ÁRNYÉKÉNEMTŐL? Tehát, az elutasítás és kivetítés nem működik. Amikor elnyomunk és megtagadunk magunkkal kapcsolatos dolgokat, azok nem tűnnek el. Inkább növeked(het)nek az erejükben a tudatalattiban láthatatlanul és egyre több nehézséget okozva nekünk.
Ha elfogadjuk azt, hogy ez létezik, akkor nem beleegyezünk abba, hogy az „rendben van”, hanem objektív rálátást kapunk arra, „AMI VAN”.
Az általunk korábban „rossznak” ítélt részek mindegyike okkal van jelen és azzal, hogy kitesszük az asztalra, a fényre, meg tudjuk vizsgálni többek között azt, hogy hogyan került oda, és mi az, amit általa integrálnunk kell.
Ebben az integráló munkában azt szoktuk ajánlani, hogyha lehet, vegyük le a drámát és hozzunk egy kis könnyedséget és humort a folyamatba. Így, a hét kardinális bűn tulajdonképpen hét fontos tanítássá válik.
Érdemes, tiszta lélekkel, előítélet nélkül rácsodálkozni arra, amit találunk – például „Milyen düh van itt bennem?” vagy „Emlékszem, édesanyám is mindig dühös volt … meg nagymama is … vajon miért?”.
És a düh lehet bármi más: keserű, irigy, falánk … De a lényeg – elfogadással, objektíven, együttérzéssel kezelni azt, amit találunk.
Ez az elfogadás, objektivitás, együttérzés azért lényeges, mert az árnyoldal nem rossz, hanem tanít. Megmutatja, hol van rajtunk fogás, hol szenvedünk hiányban, hol van az a pont, amit alacsony szinten, másokon szeretnénk behajtani vagy másolat szeretnénk hibáztatni érte.
Abban az esetben, ha integráljuk az árnyoldalunkat, akkor egy konfliktus helyzetben nem a versenyzésre, hanem a versengésre törekszünk, illetve nem keresünk szövetségesek egy esetleges háborúhoz, amiben mindenki csak veszít, hanem konszenzust, „win-win” helyzetet kívánunk elérni.
Ha ismerjük magunkat, akkor vezetni is tudjuk magunkat. Félelem nélkül tudunk belemenni a konfliktusba, mert tudjuk, hogy a konfliktusok viszik előre a Világot és ezeket konszenzussal tudjuk megoldani.
Ha pedig magunkat tudjuk vezetni, akkor másokat is tudunk. Ez a leaderek egyik nagyon fontos tulajdonsága.