Panasztörténet vs. Hőstörténet
Onnan kezdenénk, hogy a megbocsátás nagyon fontos lépés ahhoz, hogy a nehéz, visszahúzó érzéseket könnyűvé és motiválóvá változtassuk. A megbocsátással nem kell szeretni azt, ami történt, viszont elfogadjuk azt, hogy „ami volt, megvolt, ami történt, az megtörtént.” Nem haragszunk többé sem arra, aki bántott bennünket, sem magunkra azért, mert hagytuk, hogy megtörtént. Nem teszünk mást, mint többé nem hadakozunk a sorssal, az élettel, a múlttal, hanem elfogadjuk azt, hogy ezen már nem tudunk változtatni. Tulajdonképpen kilépünk a Panasztörténetünkből.
Következő lépésként az elfogadás után tisztánlátásra és egy tudatos döntésre van szükségünk. Döntésre, hogy a Panasztörténetünket Hőstörténetté alakítjuk.
Ezen a ponton fontos kiemelni a történet szót, amely egy esemény elmondása, elsősorban saját magunknak. A megbocsátásra, feldolgozásra váró témánknak története van és ennek megértéséhez ismerni kell az események bizonyos kapcsolatát, láncolatát. Ennek feldolgozásához illetve megértéséhez szükséges egy belső monológ. Amikor történetünket tudatosan átírjuk, elsősorban ezt a monológot, a belső kommunkációnkat írjuk át saját magunkkal. Ez az új kommunikáció adja meg az új narratívát és a transzformációnk dinamikáját.
A saját magunkkal való kommunikáció is lehet verbális vagy non-verbális. Ha a Panasztörténetben vagyunk, akkor gyakran mondhatjuk magunknak: “Olyan fáradt vagyok”, vagy csak non-verbálisan belenézünk a tükörbe, ahonnan egy Áldozat néz vissza. Csak egy pillantással komoly információ érkezhet hozzánk és szembenézhetünk a jelenlegi identitásjelzőinkkel, azaz archetípusunkkal. Amikor az erőnkben akarunk lenni és azt szeretnénk, hogy a legszebb arcunk nézzen vissza, átírjuk ezt a belső kommunikációt.
Mielőtt másokkal kommunikálnánk, tudatosan vagy tudat alatt magunkkal kommunikálunk, beszélünk meg dolgokat, mondunk véleményt a saját dolgainkról, gondolatainkról, érzéseinkről, külsőnkről, magunkról. Ennek a kommunikációnak, önbeszédnek, belső monológnak hatása van a belső és külső ingerek értelmezésére és ereje a belső élmények átírásában.
A magunkkal való pozitív és negatív kommunikációnak kulcsszerepe van a mentális és érzelmi egészségünkben, az önkifejezésünkben, a teremtő erőnkben. Szakemberek szerint, így a saját magunkkal való kommunikáció tudatosítása az alapja minden más kommunikációs formának. Ez a belső kommunikáció tehát rendkívül erőteljes és átható eszköz a gondolkodásunk megváltoztatásában és a saját tevékenységünk szabályozásában.
Az önbántó vagy keserű belső monológot tudatosan meg tudjuk változtatni és a hangunkat, ezáltal a kommunikációnkat egy egészen új szintre vinni. Bizonyosan kapcsolódtatok már a hangotok, a kommunikációtok ezen magasabb minőségéhez, hiszen mindannyian használtunk már pozitív megerősítéseket, mantrákat, imákat. Minden tradícióban úgy találkozunk a Teremtővel, mint a lelkiismeret belső hangjával.
Szóval miután elindult egy őszinte, pozitív, én-tudatos beszélgetés önmagunkkal, ahol ki tudjuk fejezni a tisztánlátásunkból fakadó érzelmeinket, ahol ki tudjuk mondani a kihívásainkat és öntámogató döntéseket saját magunknak, ha már otthonosan használjuk a pozitív megerősítéseket, mantrákat vagy imákat, akkor ezeket a technikákat be tudjuk vezetni a másokkal való kommunikációinkba.
A másokkal való kommunikációnak mindig legalább két szereplője van és két alapvető kérdése: Érted, amit mondok? Értem, amit mondasz?
Valaki nézhet ránk nagy és kíváncsi szemekkel és azt gondoljuk, hogy „Úristen, érdekli” és mondjuk tovább és tovább és tovább. Valójában egy kukkot nem értett abból, amit az utolsó öt percben mondtunk, de nem tudta, hogyan is fejezze ezt ki.
Ezért lehet, hogy sok esetben jól elbeszélünk egymás mellett, pedig mindketten jót akartunk. De nincs időnk tisztázni, mert valahova megint rohanni kell. Éppen ezért van az, hogy a kommunikáció a XXI. század egyik legnagyobb kihívása. Nagy segítség az egymás melletti elbeszélésben, ha elkezdenünk tudatosabban kommunikálni és hallgatni. Ha beszélünk, ha hangosan beszélünk, az még nem jelenti azt, hogy igazunk van. Azt jelenti, hogy próbáljuk artikulálni és kifejezni a gondolatainkat. És lehetséges, hogy tele vagyunk elfogultságokkal, hogy nincs elég információnk, vagy hogy nem tudunk túl jól beszélni, esetleg túlfűtöttek vagyunk érzelmileg.
Az előzőekben említettek miatt is igyekszünk a coach képzésünkben nagy hangsúlyt fektetni arra, hogy felismerjük azt a helyet, ahonnan mi kommunikálunk és azt az esetleges másik helyet, ahol a másik ezt meghallja.
Az Integrál coaching a másokkal való kommunikációban új nézőpontokat generál, rávilágíthat a vakfoltjainkra, segít megkülönböztetni, hogy gondolataink sajátos világlátásunkat tükrözik és nem pedig abszolút igazságot. Az, hogy egy történetet a résztvevők mennyire szubjektíven értelmezhetnek és mennyire a saját értelmezésük alapján mondhatnak el egészen másképp a Rashomon-effektus nevet kapta az 1950 es években.
Akira Kurosawa 1950-es Rashomon című filmjéről kapta a nevét, amelyben négy szemtanú, négy egymásnak ellentmondó módon, önérdekű érdekérvényesítéssel mondja el ugyanazt a történetet. Vagyis ezt csinálják a szereplők: Ebből a szobából nézek kifele az ÉN ablakomon, és az ÉN függönyömön keresztül látom a világot. Ez a hitvilágom, ez a világnézetem. Tehát a Rashomon-effektus hangsúlyozza annak megértésének fontosságát, hogy az emberek nézőpontját kognitív elfogultságaik, érzelmeik és személyes tapasztalataik alakítják. A filmben a végén nincs megoldás a tényleges incidensre, és a rendező, a közönségre bízza, hogy fejben birkózzon meg az ellentmondásos történtekkel.
Nagyon hasonló az a hely, ahol a film után találjuk magunkat, mint amikor egy vitás konfliktus részesei vagy tanúi vagyunk. Szeretnénk három fontos és használható összetevőt felsorolni, amit a másokkal való kommunikációban használni tudunk:
Az első az, hogy felismerjük a saját és mások motivációját a beszélgetésben.
A második, hogy ezt a motivációt milyen a belső személyiség vezérli.
És a harmadik, hogy a résztvevők, így mi magunk is emlékezzünk arra, hogy a problémát konszenzussal szeretnénk megoldani, így minden egyes csoporttag véleményét komolyan kell venni és megfontolni.
A másokkal való kommunikációnk egyik ereje a konfliktusmegoldó képessége. Bármilyen probléma, kicsi vagy nagy, egy közösségen belül nagyon gyakran a rossz kommunikációval kezdődik. Valaki nem figyel, nem hallgat. … vagy Valaki nem beszél … Két monológból nem jön létre párbeszéd. Milyen más kihívások jelenhetnek meg egy párbeszéd alatt?
Gyakran előfordul az, hogy nem merünk visszakérdezni, hanem: “Azt hisszük … “ vagy … “Azt gondoljuk …” és abból reagálunk. Ezek az asszociált gondolatok vagy hiedelmek, mint szűrök, gyakran a múltban rakódtak rá a kommunikációnkra es ebből a múltból reagálunk ahelyett, hogy jelen időben lennénk. Ha tudatosan érezzük és felismerjük, hogy egy-egy szóra, kifejezésre, egy mozdulatra, hangsúlyra azonnal ugranánk, akkor nagy a valószínűsége, hogy egy múltbeli emlék jelent meg akár a gyerekkorból, a szüleinktől, az iskolából vagy akár egy előző munkahelyről.
Tehát arra kérünk, hogy nézz rá arra, hogy mi az, ami TÉGED ki tud billenteni egy beszélgetésben. Szavak? Stílus? Hangerő? Milyen érzelmeket keltenek ezek benned? Dühöt? Frusztrációt? Félelmet?
Amint ezeknek a „trigger” pontoknak a jelenlétét vagy még jobb, ha az eredetét felismerjük magunkban, akkor a beszélgetés menete a jelenben tud maradni. Így objektíven és nyugodtan rálátunk arra, hogy ki a beszélgető partnerünk, milyen kommunikációs stílusra van szükségünk a helyzethez és tudunk visszakérdezni.
Azon kívül, hogy felismerjük és átírjuk érzékeny pontjainkat és jelen időben maradunk a beszélgetésben, hogyan lehet még hatékonyan kommunikálni?
A múlt szűrői nélkül tudunk a szavakra és azok igazi értelmére és jelentésére figyelni. Ezt segíti az aktív hallgatás. Mert lehet, hogy hallod, amit mondanak mások, de valójában figyelsz-e rájuk?
Az emberek gondolatai elkalandoznak, amikor mások beszélnek, különösen csoportos környezetben, és nem igazán hallják meg az elhangzottakat és csak akkor figyelnek fel, amikor egy az övékével ellentétes vélemény hangzik el.
Ha nem értesz egyet az elhangzottakkal, segít, ha nyitott kérdéseket teszel fel. A nyitott kérdésekre nem adható igen/nem válasz. Minden szülő ismeri ezeket a kérdéseket, mert amikor a gyerekek elérik a 2 éves „Le a Fel”-lel korszakot, akkor nem teszünk fel igen/nem kérdéseket. Ilyen lenne például: „Szomjas vagy?” Ehelyett a jó kérdés: „Mit kérsz? Vizet vagy teát?” Tehát a nyitott kérdésekben a mit, hol, kik, hogyan és a miért kérdőszavakat használjuk. Ezekkel ki tudjuk bontani konfliktus nélkül a konfliktus-helyzeteket a beszélgetésben.
A kommunikáció lehet agresszív, amely erőszakos és ellenséges beszédet jelent, és ami elidegenít másokat. Lehet passzív is a kommunikáció, ahol se a gondolatok, se az érzelmek, sem pedig kívánságok nincsenek kifejezve.
És lehet asszertív a kommunikáció ami azt jelenti, hogy világosan kifejezzük, amit gondolunk, amit érzünk, hangot adva az igényeinknek, szükségleteinknek, miközben igyekszünk megérteni a másik fél érzéseit, igényeit, szükségleteit is.
Legmagasabb szintem a kommunikáció célja a konfliktus megoldása, miközben minden résztvevő fél igényeit szem előtt tartja – nem hódol be, de nem is próbál dominálni a másik felett. Segíti az emberi kapcsolatokat a konfliktusok megoldásában, az együttműködésben és a konszenzusban.
Beszéltünk a saját „trigger” pontok felismeréséről és átírásáról, az aktív hallgatásról, a nyitott kérdések használatáról és a különböző kommunikációs stílusokról. Ezek mind tudnak segíteni abban, hogy átírjuk a beszélgetéseinket.
De, ha egy csoport vezetője vagy, akkor nagyon hatékony, ha egyértelmű elvárásokat, játékszabályokat tűzöl ki a kommunikációban. Ilyen lehet például, hogy nem szakítjuk félbe a másikat. Vagy, hogy a kritika csak előremutató és nem vitriolos lehet.
Végül, de nem utolsó sorban az életünkben való változás – legyen az személyes vagy közösségi – mindig a tudatosításon és az őszinte belső munkán alapul. A saját történetünk átírása és a kommunikációnk tudatossá tétele révén alkothatunk egy igazabb, támogatóbb és harmonikusabb valóságot. Mert „a világ olyan, amilyenek mi magunk vagyunk.” A változás elsősorban belül, a saját nézőpontunk és belső monológunk megújításával kezdődik, és azután történik minden „kívül”. Csak így válhatunk valódi hősévé saját életünknek és saját történetünknek.
Nelson Mandela mondta: „A legnagyobb dolog, amit megtanultam, az volt, hogy a legnagyobb változás az, amit saját magunkban végzünk.”