Amikor elkezdem írni ezt a cikket, még Réka és Csaba teraszán ülök. A teraszról jól látszik a tenger, ami általában a kék és zöld különböző árnyalatait veszi fel és közben a csendben még a hullámok hangjai is elérnek hozzám.
Az én drága barátaimnak köszönhetően ez a hatodik nyár, hogy a szabadságomat itt töltöm … a teraszon … na jó, meg lent a parton. De azt csak késő délután, mert szőke vagyok és fehér bőrű.
Szóval ebben a félévben jól sikerült belehúzni a munkába, ami egyrészt nagyon jól hangzik, másrészt észrevétlenül jött el a pont, amikor ez átfordult. Júniusban már majdnem minden este vagy tanítottunk vagy meditációt vezettünk vagy vizsgáztattunk. Vagy ha nem történt semmi, akkor megnéztük a listát, hogy még mit is kellene elintézni.
Ez odáig fajult, hogy a várva várt utazásra már egyáltalán hol volt kedvem elindulni, hol nem, mert “jaj Istenem, még ezt meg azt el kellene intézni” … Aztán már az is kérdésessé vált, hogy bírok-e ennyit vezetni.
Hogy juthattunk megint idáig? Tavaly az utolsó két órában Zsuzsi (Ráth) tartotta bennem a lelket, mert majdnem elaludtam. Most már rutinosan azt mondtam a Csajoknak, hogy az utolsó két órában felváltva fogom őket hívni … Így is történt.
Test – lélek – szellem – ez az a hármasság, amire figyelnünk kell, ez az a hármasság, amit tanítunk, hogy ez legyen mindig a szemünk előtt. És látjátok, mégis sikerült megcsúszni … Letagadhatnám, de felesleges – a hitelességhez az is hozzá tartozik, hogy merünk beszélni a hibáinkról és a sötét oldalunkról. Mert mind a kettőből mindenkinek jutott. A kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele – átadjunk magunkat nekik és jajongunk VAGY észrevesszük (ez a 0. pont ahhoz, hogy változtassunk) és igyekszünk minél hamarabb aranyat kovácsolni az ólomból. Ez annyit tesz, hogy kiszállunk a mókuskerékből és “igen”-t mondunk saját magunkra, valamint “nem”-et a közeledő kísértésekre. Ilyen kísértés lehet szabadság alatt, hogy csak ez az egy munka belefér és nagyon sürgős és ….
És igen, nagyon nehéz “igen”-t mondani egy maximalistának saját magára. De hogyan szeretne ez a maximalista adni másoknak, ha már elfogyott? Ha már nincs több? Ha már kimerültek az akkumulátorok?
Visszagondolva, olyanok lettünk mint egy lendkerekes autó …már annyira fel voltunk húzva … Még szerencse, hogy idáig elért … a teraszig és a tengerig …
Vasárnap este, ahogy megérkeztem, gyorsan kirámoltam az autóból és már mentem is elmerülni a hullámokba. A tenger jelentős szerepet játszik az életemben – mindig befogad, mindig meggyógyít és segít a legmélyére menni. Az egyik archetípus, aki bennem lakozik, az “igaz-gyöngy-halász”. Nagy levegőt vesz, lemegy a legmélyére és felhozza a kincset még akkor is, ha ez néha fájdalmas. Amikor pedig a víz felszínén kinyitja az öklét, a tenyérben ott csillog az igazgyöngy.
Végül is bátor voltam, ide értem, de mi lesz ezután? Hogy lesz ez a kéthetes pihenés? Mi lesz a listáimmal? Mi lesz a lelkemmel és a testemmel? Gurul még a lendkerekes autó vagy inkább jobb lenne megállítani, kiszállni, megnyugodni és feltöltődni?
Aztán feljöttem a partról és kinyitottam az e-mailjeimet, amiben a következő levél várt:
“Szia Zita!
Egyelőre nem tudom, hogy ez a levél a végén hova fog kifutni. Azt sem, hogy mennyire sikerül majd átadnom a gondolataimat, érzéseimet, megéléseimet.
Viszont azt érzem, hogy szeretném Veled megosztani, úgyhogy vágjunk bele, lesz, ami lesz.
Nálam minden egy kérdéssel kezdődik.
Gondolkodásom elemző, analitikus és reflektáló: átlátja a rendszereket, felismeri a logikai hibákat, kritikus, és olykor cinizmusba is átcsap.
Sokszor magasabb perspektívából figyelem az eseményeket, kívülről nézve a világot, mert nem szeretem a felszínes válaszokat.
Már tudom, hogy a kérdések nem vezetnek azonnali válaszhoz, csak újabb kérdésekhez, amik új felismeréseket indítanak. Elfogadom, hogy a kérdéseim nem azért születnek, hogy elbizonytalanítsanak, hanem hogy mélyebb megértéshez vezessenek. Így nem romboló kétely lesz belőlük, hanem igazságkeresés, tisztánlátás és a végén elfogadás.
Megtanultam, hogy a teljes megértés viszont idővel jön és nem szabad sürgetnem.
Beláttam, hogy a múlt tiszteletteljes és önbecsapás nélküli elengedése a jelenem és a jövőm kulcsa.
Azt is megértettem, és tenni is fogok azért, hogy az energiáimat tudatosabban arra fordítsam, ami nem csupán egy rendszert szolgál, amely hasznot húz belőle, hanem hogy az „erőm” valóban alkotó, támogató és teremtő tudjon lenni.
Eleinte bizalmatlan vagyok mindennel és mindenkivel szemben.
Rosszul viselem a sürgetést, a nyomást és ha valami nem az én tempómban történik.
Kifejezetten nem tudok azonosulni a „mozdulj ki a komfortzónádból” kijelentéssel.
Számomra ez egy parancs, amire inkább bezárkózással reagálok.
Ellenben, ha valaki biztonságot nyújtva, őszinte figyelemmel és érdeklődéssel, az addig tapasztaltakat elismerve, nyomásgyakorlás nélkül nyújtja felém a kezét – a tempómat tiszteletben tartva, valódi segítő szándékkal –, már kész vagyok elfogadni és megfogni azt.
Ez nálam a legmélyebb bizalom és tisztelet jele.
Az emberi kapcsolataimat tekintve, ha valakit valóban megszeretek, azt őszintén, elfogadással, feltételek és elvárások nélkül teszem. Ha kell, hallgatok, ha kell, megszólalok, ha pedig arra van szükség, támogatok és segítek.
Amikor megengedem magamnak a közelséget és a sebezhetőséget, ezek a kapcsolódások mélyebb, transzformáló és inspiráló minőséget kapnak.
… és most kifejezhetném ezredjére is hálámat és köszönetemet Feléd.
Mindezek fenntartása mellett viszont szeretném megosztani azt is, hogyan hatottál rám mint EMBER, és nem mint „coach”.
Vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen mindaz, amit Tőled kaptam, ami inspirált, felismerésre késztetett, amiből tanultam és képes voltam fejlődni, amit aztán igyekeztem integrálni és ami örökre megmarad – nemcsak az „okos fejemben”, hanem legbelül is. Tudva, átélve, megélve.
Az eddigi életemben rendkívül ritka volt, hogy olyasvalaki lépett be a világomba, akinél egyszerre találkozik az intellektus, az önismeret, az emberismeret, a számomra oly fontos „szellemi tűzijáték” és humor, valamint az a bizonyos tudatosság és belső tartás – pontosan úgy, ahogy ez teljességgel Felőled érkezett: emberi kíváncsisággal, odafigyeléssel, kedvességgel, őszinteséggel, nyitottsággal, önazonossággal és biztonságos légkör megteremtésével megfűszerezve.
Olyan valaki, aki tapasztalt, átélt, megélt, elfogadott jót, rosszat, boldogítót és lehangolót egyaránt és fejleszteni tudta önmagát; aki mindezekkel együtt is hiteles.
Valaki, aki „Valahogy egyben van.” Nem tökéletes. Nem hibátlan. Hanem egyben van. Egyszerűen ÖNMAGA.
Létezik, cselekszik, gondol, tervez, érez, reagál, jelen van: ÉL.
… és mindezek „csupán” szavaknak tűnhetnek.
Viszont az én világomban ennél mélyebb és összetettebb jelentéssel bír: a másik irányába mutató tiszta és őszinte kíváncsiság, a megismerés iránta – mint érző lélek, mint önálló individuum iránt.
Kívánok Neked egy valódi elvonulást, rengeteg Énidővel, mely feltölt, nyugalmat hoz és inspirációval szolgál az előtted álló „szakmai feladatok” gondos elvégzésében.
A gyermekeiddel töltött idő pedig egyszerűen legyen csak vidám, üdítő és örömteli mindannyiótoknak.
Ölellek”
Jól megfogott ez a Drága Ember. (Azt nem árulhatom el, hogy férfi-e vagy nő az illető, de nagyon köszönöm a hozzájárulását, hogy megoszthatom Veletek a nekem írt sorait.)
Általában képes vagyok jól megtalálni a szavakat és kifejezni a kifejezhetetlent vagy kimondani a kimondhatatlan, de akkor hirtelen nem találtam a helyes szavakat a válaszhoz. Kellett egyet aludnom, mire válaszolni tudtam.
Nagyon hálás voltam a levélért és azért , hogy erőt adott a pihenéshez. Pihenni nehéz, “jól lenni” munka, de pihenni muszáj, hogy jól legyünk és hitelesen példát mutassunk.
Nagyon köszönöm az erőt, amit ahhoz kaptam, hogy meg tudjak állni, hogy aztán mehessek tovább. ❤️❤️❤️ Mert akkor tudunk adni, ha van, miből.
Ezek után már nem is csodálkoztam, amikor másnap nagy mellénnyel lementem úszni és két perc alatt kiderült, hogy egy csiga is gyorsabb nálam. “Na barátom, tényleg nagy a baj!” – gondoltam. Most aztán muszáj minden listát, gépet és telefon félretenni és csak magadra figyelni.
Ezeket a sorokat már itthon írom a teraszon. Imádom ezt a házat és kertemet, egyetlen dolog hiányzik – a tenger. De ha becsukom a szemem, itt van velem.
A szabadság utolsó napján mindig megköszönöm neki, hogy meggyógyított és feltöltött. Idén is így tettem és bízom benne, hogy hamarosan újra találkozunk.
Idén 11 nap kellett ahhoz, hogy magamhoz térjek, hogy újra érezzem a testem – a lelkem – a szellemem. 11 nap kellett ahhoz, hogy kimerjem mondani – nincs kedvem semmit csinálni, csak ülni szeretnék a teraszon és nézni a vizet. 11 nap kellett ahhoz, hogy tudjak annyit úszni, hogy érezzem az endorfint. 11 nap kellett ahhoz, hogy visszatérjek és újra találkozzak magammal. 11 nap kellett ahhoz, hogy újra tudjak mosolyogni úgy Isten igazából saját magamra. Aki ismeri a tükrös feladatot, az tudja, hogy miről beszélek.
Aki nem ismeri, annak szívesen ajánlom. Reggel, amikor felkeltek és először néztek tükörbe, tiszta szívvel mosolyogva mondjátok el magatoknak: “ Jó reggelt, örülök, hogy látlak, ma is gyönyörű vagy!”
És hogy a Férfiak se maradjanak le: “ Jó reggelt, örülök, hogy látlak! Ma is bölcs férfi vagy!”
Jó érzés volt. Már nem érdekeltek a listák, a feladatok és a problémák. Minden könnyűvé vált és visszafiatalodott az arcom. Megint szerettem (és és még mindig szeretek) magamban mosolyogni. Jól lettem magammal. Persze nagyon hiányzott az én életem szerelme és a gyerekeim, de ez a hiány már másmilyen volt. Mert jól éreztem magamat magammal. Letettem a súlyokat, kapcsolódtam a lelkemhez.
Senkinek nem árultam el eddig, de képzeljétek. Az angol-argentin negyed döntő előtt arra ébredtem éjszaka, hogy spanyol-argentín döntő lesz. Elkezdtem ugyan nézni a meccset, de aztán a második félidő angol gól után inkább elmentem lefeküdni aludni. Majd reggel megnézem az eredményt … Amikor kinyitottam a híreket, boldog lettem – tényleg nincs már semmi “zizi” a fejemben, újra működödnek a megérzéseim. Welcome home!
Coachingok és a csillag-asztrológiai elemzések során is gyakran előkerül, hogy Mindenkinek érdemes lenne egy évben legalább egyszer néhány napot eltölteni magával magában.
Sokan megijednek ettől és el sem tudják képzelni. Őszintén bevallom, hogy én sem tudtam. Ma már azt mondom, hogy ez a Legjobb, amit magunkért, a Szeretteinkért és a Klienseinkért tenni tudunk.
Amikor éljük a hétköznapjainkat, minden nap úgy kezdődik, hogy leülünk, megcsináljuk a légző-gyakorlatainkat – a testünk örül a friss oxigénnek, a lelkünk pedig a mantránknak. Napközben igyekszünk “szépen” enni – ez azt jelenti, hogy jó minőségű étellel ajándékozzuk meg a testünket és a szénhidrát függőségünket letesszük. Lehetőség szerint hetente legalább háromszor jógázunk (sportolunk) és igyekszünk “jól” aludni. Ha az adrenalin a stressz miatt elönti a testünket, akkor ebből legalább az egyik (jó esetben csak az egyik) biztosan borulni fog. Rossz esetben ezekből több is. A “jól lenni” egyszer csak eltűnik. Pedig “Lepsénynél még volt” … És milyen nagyon dolgoztunk rajta …
Na ilyenkor kell megállni és rendet csinálni! Visszahozni szépen, lassan, napról napra ezt a “jól lenni”-t. Ehhez kell a pihenés – hogy magunkra tudjunk figyelni. És még így is irtó nehéz visszaépíteni, ha szétcsúszott.
De nincs semmi baj, amit elrontottunk azt helyre is lehet hozni! Nem igaz?!
És miért egyedül? Mert ilyenkor senki és semmi másra nem figyelünk, csak és kizárólag saját magunkra. Higgyétek el, az egész “csacsika család” helyett képes ilyenkor a rációtok őrjöngeni, hogy a „mit is kellene, meg hogyan …” Ebben kell tudnia a léleknek utat találni ismét a felszínre és ezt valójában úgy lehet igazán megvalósítani, ha egyedül magunkkal töltjük az időt.
Valójában 3 nap kellett ahhoz, hogy végre megérkezzek a teraszra és 11 nap, hogy “jól legyek”. Az ezt követő néhány napot már nevetve táncoltam végig.
Szóval “jól lenni” mindennapos munka és hogy ez tényleg jól is menjen, és felismerjük azt, amikor ebből kicsúszunk, ahhoz muszáj pihenni!
Arra bíztatlak Benneteket, hogy adjátok meg magatoknak a lehetőséget! Amellett, hogy rátaláltok saját magatokra, az extra ajándék az, egészen új oldalaitokat fogjátok megismerni.
Mindenkinek ölelés!
